Wolf Péter zeneszerző, zongora-művész Jávori Vilmos barátja volt. Péter a mesterem élettörténetét választotta a szakdolgozata témájának. Engem is felkért, hogy a tanítvány szemszögéből írjam meg Vili bácsihoz fűződő emlékeimet. Az alábbi írást Wolf Péter hozzájárulásával és szeretetével adom közre itt a web oldalamon.
Előszó
Nehéz lesz elkerülnöm a buktatókat Jávori Vilmosról szóló szakdolgozatomban, mert a Hacki Tamás vezette ex-Antiquis együttesben közel harminc évig muzsikáltunk mindkettőnk örömére, vettünk részt fantasztikus turnékon, órák százait ültük végig egymás mellett autóban, buszon, vonaton, repülőn. Sokszor laktunk együtt, járkáltunk idegen városok utcáin, és ismerkedtünk szinte minden nap más és más koncertterem akusztikájával. Összekovácsoltak minket közösen átélt sikerek.
Nem volt nehéz barátságot sem kötni vele, ezt majd a róla nyilatkozók megerősíthetik: zenei kvalitásai mellett emberi adottságai is kiemelkedőek voltak.
Nagyon megviselt halála, melyet mindenki nagy veszteségként élt meg; sok területen maradt jelentős űr utána.
Nehezíti dolgomat, hogy nem vagyok kutató; zenei-, pedagógiai képességeinek ecsetelésénél is valószínűleg hiányozni fog az ehhez szükséges „objektív távolságtartás”.
Mégis, úgy érzem ilyen formán is emléket kell állítani Jávori Vilmosnak.
Amikor tervemet megosztottam néhány emberrel, olyanokkal, akik Jávori Vilmos életében komoly szerepet játszottak, egy végeláthatatlan folyam indult el: mindenkinek közlésre érdemes gondolatai kerültek elő.
Egy emberről mindenek előtt családtagjai tudnak kimerítő jellemzést adni, velük tölti ideje jelentős részét. A munkatársak következnek ezután, majd a barátok, ismerősök. Egy művész ábrázolásához hozzátartozik a publikumra gyakorolt hatása is. Jávori Vilmos tevékenységének fontos, ha nem a legfontosabb része volt a tanítás, így a növendékek szemével is láttatni kell. Köszönetet mondok tehát mindenkinek, aki adatokkal, tanácsokkal, dokumentumokkal a segítségemre volt: Vili özvegye, Gulyás Erika; nagybátyja, Jávori Jenő; fia, Jávori Dávid; a barátai, zenésztársai, kollégái: Garai Attila, Babos Gyula, Fogarasi János, Sárik Péter, Snétberger Ferenc, Póka Egon, Szakcsi Lakatos Béla, Halper László, Berki Tamás, Patay Kati; tanítványai közül Bordás József.
Elindultam hát, hogy részint írásban kérjek gondolatokat Jávori Vilmosról, de felajánlottam, hogy szívesen beszélgetek is egy magnó mellett róla azokkal, akiknek így talán könnyebb felidézni az emlékeket.
Lássunk neki!
1945 Milyen világot is éltünk 1945-ben? Vége egy borzalmas háborúnak, lassan éledezik az ország, elkezdik eltakarítani a romokat, számba venni a veszteségeket; deszkát kell szerezni a hiányzó ablaküvegek helyére, megkeresni a családtagokat, utána nézni az évek óta nem látott barátoknak; megvan-e ez, meg az; mit lehetne élelmiszerre cserélni, kuporogni vonat tetején vidékre, ahol talán akad még valami ennivaló. De végre nem kell óvóhelyre rohanni a sziréna hangjára, nem kell bújkálni és le lehet venni a sárga csillagot.
Vili anyja nem vette le, már sokkal korábban leszedték róla. Akkor, amikor Tóni bácsi (Vili apja) hamis papírokkal kimentette a Fradi-pályáról. Ekkor már a mama várandós volt Vilivel.
1945 október 18-án hideg volt Budapesten. A IX. kerület nyomorúságos lakásainak többségét nem kímélte az ostrom. A kitört ablakú lakásban, ahol Vilit világra hozta az anyja több mint tizen laktak. Volt, hogy tizenheten. Ott lakott a nagymama, Kuncz Rozl, sőt az apai dédnagymama, Pini Hermina is. Rozl folyton a nagypapa után sóhajtozott, akit munkaszolgálatosként lőttek le. Utólag Rozl még a nagypapa csajozását is megbocsájtotta volna, amit pedig igen komolyan torolt meg: papucsával verte hites urát. Ott lakott a másik ág is, Mákos Böske, Tóni bácsi anyja.
Kik is voltak ezek az emberek, milyen családokból jöttek?
Vili anyai nagyapja Fuhrmann Miksa, jómódú zsidó család sarja. Több nyelven beszélő úriember, aki éppen a Keleti pályaudvaron sétál, amikor befut a bécsi vonat, rajta a királyi vadász lánya, Kuncz Rozl, aki kalaposmesterséget jön tanulni Budapestre. (Később Thököly-úti kalaposüzletében Vili sok időt tölt).
Fuhrmann Miksát persze kitagadja a családja a sikszével kötött frigye miatt, de ez nem gátolta meg négy gyermek világrajöttét. Volt köztük, akit a lágerben öltek meg, volt, akit partizántevékenysége miatt a Vár aljában végeztek ki, még eltemetni is csak a háború befejezése után engedték. (Vili apja csak betegsége miatt nem volt ott akkor, amikor társait elkapták; Ágnes nem engedte el lázasan arra a gyűlésre, ami végzetesnek bizonyult). Ágnes és Tóni bácsi egy zenekarban játszottak. Ágnes révén ismerte meg Tóni bácsi annak bátyját, Fuhrmann Vilmost, aki már aktív tagja volt a mozgalomnak, partizán-tevékenységéért életével fizetett.
Rozl életéből ide kivánkozik még egy történet, de csak azért, hogy Vili halálát talán jobban értsük.
Rozl és öccse édesapjuk szigorú döntései alapján élték életétüket. Amikor a papa a fiát valamilyen szakmára szánva inasnak adta, az könyörgött, hogy vegye ki onnan. Miután ezt az apja megtagadta, a fiú elszökött és egy erdőben felakasztotta magát. Az apa lelt rá és ott rögtön megütötte a guta. A falubeliek találtak rájuk. A fátum hasonló sorsot szánt Vilinek is, ám az még messze van, és csak nyomaiban fogja hordani az ősök tragédiáját, de sokan véljük úgy, hogy Vili Gyuri fia öngyilkosságába halt bele.
Vili életének első évei tehát nagycsaládban teltek, egymás hegyén-hátán laktak. A helyzet akkor enyhült, amikor Tóni papa - partizánsága miatt -kapott egy kis lakást a Viola utcában. Itt Vilinek egy összecsukható tábori ágy jutott. /Soha, több évtizedes barátságunk együttlétei alatt - noha laktunk igazán gyönyörű, sokcsillagos hotelekben is – soha nem hallottam tőle egy rossz szót sem a gyerekkora mostoha körülményeiről. Az anyjához kötődő szeretet mindent felülírt./
Az, hogy a Járóka névvel valaki zenész, nem meglepő. /Itt kis kitérőt kell tennem: Vili is Járókának születik, később változtatja meg nevét. A családban nincs ezzel egyedül, apai nagybátyja, Jenő is a Jávori nevet választja. Ő is rengeteg adattal járult hozzá e dolgozathoz, mélyen lekötelezett./
Íme a névváltoztatás története: Vili nagybátyja, Járóka Jenő pénzügyi szakemberként dolgozott. Büszke volt a családjára, benne a világhíres unokatestvérre, Járóka Sándorra, de zavarta a bemutatkozáskor másokon szinte mindig megjelenő kétes mosoly, amit a név váltott ki. Határozott döntéssel 1956 elején nevet változtatott. Az ő leleménye a „Jávori” név. Nem sok idő kellett, 1967-ben unokaöccse, Járóka Vilmos is követte példáját. Azóta Jávori Viliként szeretjük. (a húga máig Járóka)
Vissza tehát a Járóka névhez. Viselői között sok a méltán híres muzsikus. Ám a Fuhrmann név más családi hátteret jelent: mint erről már korábban szó esett, sokukat elhurcolták a háborúban; Fuhrmann Vilmos, a mama testvére (akiről Jávori is a nevét kapta), partizán. Hogy ebből a családból Ágnes, Vili anyja miként lett dobos, ráadásul, ha a krónikáknak hinni lehet kitűnő dobos, arra csak akkor van magyarázat, ha ez már Vili sorsában volt így megírva.
Vili az anyja mindene és viszont. /Emlékszem Vili anyjának halálára. Fiatalon, hatvan év körül ment el, hasnyálmirígy-rák. A fia egészen belebetegedett . És akkor felrémlett bennem egy korábbi beszélgetésünk, amelyben Vili azt mondta:”remélem, van bennem az apám véréből is, az ő felmenői sokáig éltek. Az anyám rokonai közül sokan mentek el fiatalon, általában valamilyen gyomorbántalom, hasnyálmirígy-betegség következtében”. Sajnos ez a remény nem teljesült, hasonlóan édesanyjához ő is a hatvanas évei elején halt meg/.
Most még csak az ezerkiláncszázötvenes évek elején járunk: a Járóka család nehezen él, szegények. Vili egyik nyomasztó emléke: szüleivel állnak a mai Városmajor utcában munka-lehetőségre várva, közben kiflit majszol. Az aznapra jutó teljes élelmiszer-adagot.
Zenészként (de másként is) nehéz elhelyezkedni. Először Vili anyja jut némi pénzkeresethez.
Vili cipeli a mama dobját fellépésről fellépésre, moziról mozira. A vetítések előtt artistaműsorok voltak, a mama azokat kíséri.
Közben anyjától dobolni tanul. Elles mindent, amit el lehet. Dobol mindenen, ami a keze ügyébe esik. /Úgy ötven évvel később az iskolában volt egy 6 év körüli kissrác. Szegény romacsaládból való. Dobolásra született. Vili talán magát látta benne, dédelgette, még egy TV-műsorba is elvitte. Büszkélkedett vele, tanította, csiszolgatta. A TV-fellépésnél a gyerek a TV-től dobfelszerelést kapott ajándékba. Boldogan vitte haza. Vili néhány hónappal később meglátogatta a családot, mert a gyerek el-elmaradozott. A dobnak se híre, se hamva. „Nem volt mit enni, el kellett adjuk a dobot”. Vilit ritkán láttam ennyire szomorúnak, csalódottnak./
Később Tóni papa is munkához jut egy halászcsárdában, a „Szegedi”-ben, ami persze Pesten van a Népszínház utcában. Több mint húsz évig, még nyugdíjasként is ott muzsikált
Vili tehát „segéderő” a mama mellett, és teljes odaadással tanul. Immár nem csak dobolni, de az iskolában is. Jó eszű, szorgalmas gyerek, olvasott. Ez is anyjától ered, minden általa fontosnak tartott könyvet elolvasat fiával, akinek ez nemhogy nem esik nehezére, kifejezetten falja az irodalom remekeit. Vilinek (talán a jövőt előrevetítve) mindig ég a gyomra, éjszakába nyúlóan olvas, főleg a II. világháborút taglaló regényeket.
A papa eredetileg nem zenész akart lenni, hanem focista, de szülői nyomásra, a nagypapa ellentmondást nem tűrő akaratára mégis a zene lett az élete. A vendéglátó-ipar. Ott sok muzsikus hozzászokik az iváshoz („Mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk”...); részint a vendégek gyakran fizetnek a zenésznek egy-egy italt a nótájuk eljátszásáért, részint elviselni a munkával, kiszolgátatottsággal járó megalázó pillanatokat. Mit pillanatokat? Sokszor egy egész életet!
Vili apja, Tóni bácsi is iszik. Meg csajozik. Meg kártyázik. Mégis, a mama szereti, és a papa otthon sohasem részeg, a pénzt hazahozza, a gyerekeket (Vilinek hét évvel később húga születik) együtt nevelik.
Vili azonban nem ilyen megbocsájtó: elvárná, hogy anyját a papa is azzal a rajongással szeresse, tisztelje, mint ő. Ezért apa és fia között nincs igazán jó kapcsolat, az majd csak Tóni bácsi élete vége felé áll be. Onnan kezdve Vili elnézően tekint apja gyengeségeire, odaadóan törődik vele.
Visszakanyarodva a gyerekkorhoz: nincs igazi változás az életében egészen tizenegy éves koráig, a nemi érésig. Saját bevallása szerint ekkor veszíti el ártatlanságát egy raktárban, innen kezdve tombolnak benne a hormonok és ez nem is szűnik meg haláláig. A raktárban történtek döntően befolyásolják a továbbiakat. Vili egy csapásra megváltozik, az iskola nem érdekli, egész nap a haverokkal lófrál, különféle stikliken jár az esze, és csajozik, csajozik, csajozik.
1956
Hogy 56-ban mi történt vele, homály fedi (azt gondolom, szerencse, hogy csak tizenegy éves volt, egész egyszerűen túl fiatal ahhoz, hogy komoly dolgokba keveredjen, mint arról a környékről egyébként sokan. Tragikus végű részvételüket a forradalomban legendák őrzik).
Tizennégy éves, amikor disszidálni akar Stockholmba egy barátjához, de persze a határon elkapják. Magánzárka, alvás egy vasalódeszkán, és irgalmatlan verés: a fogai és a veséje alig ússzák meg. A szülők csak egy hét után értesülnek, hogy hol van a fiúk, mi történt vele. Hazahozatják. Per csak azért nem lesz a dologból, mert Vili annyira lerobbant, hogy bíróság elé állítása az államra vetne rossz fényt, ezért – no meg a család múltjára való tekintettel – eltusolják az ügyet. Úgy tűnik, mellé állt a szerencse: nincs bűntetett előélet, kaphat útlevelet majd, amikor elindul művészi karrierje.
A hamvába holt disszidálási kísérlet élete megváltoztatására készteti Vilit. Ráébred, hogy a számára fontos út a dobolás és innen kezdve mindent ennek rendel alá. Napi hat-nyolc órát gyakorol. Az általános iskola után irány a konzervatórium ütő-tanszaka. Tizenhét éves korára a legjobb, mindenki vele akar muzsikálni.
Itt Vilire hagyatkozom, aki önéletrajzában a következőket írja:
„A konzervatórium elvégzése után Garai Attilával kezdtem a szakmát, majd Fogarasi, Pege, Vukán, Tomsits, Szakcsi, Szabados György együtteseiben dolgoztam.”
Forrás: Jávori Vilmos önéletrajza
Most tehát irány Garai Attila.
„Valami örömzenélésre jöhetett le a nagyon fiatal, számomra még ismeretlen srác. (Akkoriban már legálisak voltak az efféle összejövetelek). Vili szenzációsan dobolt; újszerű képletekkel állt elő, mindenkit lenyűgözött – más szót nem találok rá – fantasztikus technikája. Nekem akkortájt sok ORI (a fellépések szervezését egyeduralkodóként kézben tartó Országos Rendező Iroda)-fellépésem akadt, ezekre elhívtam Vilit dobolni. Már nem emlékszem pontosan, vagy Neszmély Imre, vagy Csonka Flóri bőgőzött. Jó volt velük muzsikálni...”
Forrás: Garai Attila szóbeli közlése
A hetvenes években együtt muzsikáltak Csík Gusztáv, Fogarasi János és Jávori Vilmos.
Fogarasi János így emlékszik:
„1975-ben alakult a Csík-Fogarasi-Jávori zenekar. (a név hajaz a Csík-Fogaras-Háromszékre. Jávori lett a Háromszék.) A zenekarba Guszti hívott engem. Noha én 8-10 évvel voltam idősebb náluk, a bandát nem én vezettem. Legfeljebb a kocsit. /Itt közbevetem, Berki Tomitól azt hallottam, hogy remekül vezetsz, őt is te tanítottad meg. Ez nem igaz – mondja Fogar. Hogy-hogy? Mert még mindig nem tanult meg vezetni /
80 őszéig működtünk, akkor Guszti kiment Svájcba. Addig legtöbbször egyetemi klubokban léptünk fel, és egyszer elmentünk a varsói fesztiválra. Deodato, George Duke-számokat játszottunk.
Vilivel alkalmi társulatokban muzsikáltunk együtt, meg Pegénél. Stockholmba együtt mentünk. Szerettem játszani Vilivel. A ritmusa, a swingje – ahol erős a kettő-négy – nagyon jó volt. Biztos ő is szívesen muzsikált velem, mert a hatvanadik születésnapján rendezett koncertre elhívott. /Fogar itt elmondja, hogy sosem tanult zongorázni. Egyszer addig tekergette a rádió gombját, míg a Voice of America adásában rá nem talált Oscar Peterssonra. „Így is lehet zongorázni?” Ilyet addig még nem hallottam. Elkezdtem gyakorolni. Teljesen autodidakta vagyok. Magam ástam ki mindent. Ha ez nincs, már ötven évvel ezelőtt eret vágtam volna magamon az unalomtól. A zenén kivül mi van még?/
Viliről már csak annyit, hogy én ilyen becsületes, tisztességes pasival nem találkoztam. Emberközelbe tudta hozni a dolgokat a tanítványainak. Az iskola létrehozásában őrületes része van. Még a halálos ágyán is a suliról beszélt...”
Forrás: Fogarasi János szóbeli közlése
Sajnos Pege Aladárt már nem tudom megkérdezni, mint ahogy Tomsits Rudolfot sem.
Pegével magam is játszottam: Vilivel együtt kísértük Montreux-ben, ahova 1980-ban hívták meg. A rendezvényt magyarok szervezték, számtalan közreműködőnek teremtették meg a bemutatkozás lehetőségét. Meghívást kapott a Hacki Tamás vezette ex-Antiquis együttes is, amelynek Vili is, én is már több éve tagjai voltunk. Kézenfekvő volt, hogy Pegét mi kísérjük.
Pegével régebben ismertük egymást, a rádió zenei rendezőjeként sok felvételüknél jelen voltam. Sok „rendezni” való nem akadt, jó és jobb felvételekből választhattam ki a legjobbat. Gördülékenyen dolgoztunk együtt, talán ezért is hívott egyszer-kétszer vendég zongoristának koncertjeire. Az ilyen alkalmak után sajnáltam igazán, hogy a zeneszerzői munka és az igen aktív részvétel Hacki Tamás együttesében nem hagytak számomra több lehetőséget a jazz területén.
A montreuxi koncert másnapján az újság igen jó kritikát jelentetett meg produkciónkról. Egy humoros elírás miatt (a francia nyelvű újságíró félreértésének nyomában) Vilivel sokszor hívtuk Pegét ezután „Alagár Tegének”, de ez csak kedves felhanggal szólt.
Tomsits Rudolf, a Stúdió 11 tagja sem mondhatja már sajnos el, hogyan muzsikált együtt saját együttesében Vilivel, de vannak sejtéseim. A Tomsits-együttesben elég nagy volt a jövés-menés, ahogy ma mondanánk a fluktuáció. Nos, Vili nem „fluktuált”. Rendelkezett ugyanis egy olyan tulajdonsággal, ami sokaknál hiányzik, vagy csak kisebb mértékben van meg, és ez a jó értelemben vett alkalmazkodás. Vili rövid idő alatt felmérte, hol a kapcsolódási pont, hol van az a gondolat, ami közös benne és a többiekben, és erre koncentrált. Egy dobos feladata főleg a kísérés, ami persze nem zárja ki a szólókat, de elsődleges funkciója a többiek segítése stabil, stílusos alappal. Vili mindenkinek azt tudta szolgáltatni, amitől az adott művész szabadon szárnyalhatott. Nem tudom, volt-e, van-e, aki több helyen, több műfajban játszott mint ő, de kétlem.
Túl a jazz-együttesekben való közreműködésen rengeteg színészt kísért. Ezekben a produkciókban a zene másodlagos volt, első sorban előadói kvalitásokat csillogtattak Psota Irén, Mensáros László, Bessenyei Ferenc, Bodrogi Gyula és még nagyon sokan. Vili tudása javával szolgálta őket.
Még nem jelent meg a play back, még fel sem merült, hogy bármilyen előadás ne „élő” legyen. Ugyanakkor lemez-minőségben került sor a produkciókra, ami nem mindennapi kondíciót kívánt. Testileg, lelkileg. Vili legendásan sportos alkat volt, aki erőnlétének megőrzéséért naponta tett. Torna, súlyzó, fekvőtámaszok.
1972
Számtalan együttesben volt tag, de sokat ő alapított. Néhány ezek közül:
1972 Rákfogó. Tagok: Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Kathy Horváth Lajos és Lakatos Bögöly Béla.
Halper Lászlónak Vili erről a következőket nyilatkozta:
“A Rákfogót tulajdonképpen még Amerikában alakítottuk meg Bélával (Szakcsi), amikor jöttünk hazafelé a repülőn. Először is bevásároltunk, hoztunk színpadi dolgokat, Szakcsi vett egy Fender zongorát és egy Hammond orgonát. Ezek voltak az első ilyen hangszerek Magyarországon. Én vettem egy csodálatos énekberendezést, ami szintén ritkaságszámba ment, s természetesen egy fantasztikus dobfelszerelést is! Addig borzasztó, összeeszkábált erősítőkön játszottunk. Amikor hazaértünk, rögtön összeállt az akkori Rákfogó. Babos volt benne, Bögöly, és később Német Jancsi. Ez volt az alapcsapat, nagyon sokat muzsikáltunk ebben a felállásban. Akkor még nagyon sok dzsesszklub volt, elsősorban vidéken, egyetemeken, főiskolákon, ahol minden héten voltak koncertek. Pesten a Petőfi Sándor utcában az Építők Klubjában játszottunk rendszeresen. Szinte ki se szálltunk az autóból, mert hol Debrecenben, hol Miskolcon, Nyíregyházán, Szombathelyen játszottunk. Föl se tudom sorolni…”
Forrás: Halper László interjúja
Ez az a formáció, ahol sok más együttes után ismét együtt játszottak Vili és Babos Gyula.
Leültünk Babos Gyuszival egy magnó mellé, és a következőket mondta:
“Szajkó Józsi csinált egy zenekart a következő összetétellel: Szajkó József – alt sax, Németh János- tenor sax, Lakatos Ablakos Vilmos – zongora, Gáspár Lajos – basszus, Jávori Vilmos – dob, Babos Gyula – gitár. Itt játszottam először Vilivel, itt ismertük meg egymást. Ez a zenekar nagyon sokat próbált, de fellépése nem volt. Nagyon élveztük a játékot. Valamennyiünk apja zenész volt, többen világjáró muzsikusok, akiktől „megrendeltük”, hogy milyen lemezeket hozzanak haza. Minden tagnak megvolt a maga kedvence, azokat együtt hallgattuk, és megpróbáltunk valami hasonlót játszani.
Vili akkor már játszott Garai Attilával, később Pegével, Fogarasival, de közben végig velünk is. Én közben színházi feladatot kaptam, a Kis Színpadon Alfonsoval, Kabossal ment a műsor, én meg a zenekari árokban gitároztam. Ebbe a munkába később bevontam Jávori Vilit, aztán az egész életünk úgy alakult, hogy ő bekevert engem, én meg őt a lehetőségeinkbe.
Elkezdtem vendéglátózni is, de Vili addigra már befutott szólistákkal játszott. Fóti Jancsi, Duka Norbert és Vili nyitották 65-ben a balatonfüredi Motelt. Én Kovács Andorral Siófokon játszottam. Egy másik zenekarba mentem, de abba Vili nem tudott jönni, mert egy svéd fesztiválra ment az Alival (Pege), meg Fogarasival. Azért tartottuk a kapcsolatot, és ez igazán szorossá akkor vált, amikor 66 nyarán engem bekevert az Alihoz. Ezzel a kvintettel a Magyar Rádió Jazz-versenyén kvintett kategóriában I. díjat nyertünk.
Sajnos úgy látom, hogy Vili jazz-zenészi karrierjének rovására ment az a rengeteg egyéb muzsika, amit játszott. Ő már nagyon korán sikereket aratott fesztiválokon azzal a zenével, amin szerintem haladnia kellett volna, amit Szabadossal játszott.
Itthon vendéglátóztunk a megélhetésért. Csináltunk egy zenekart, és a Moszkva Kertben popzenét játszottunk. Népszerűek voltunk, elhívtak minket Lengyelországba is. Hazatérve a Béke Szálló Kupolájában dolgoztunk. Később a Revű Bárban már velünk volt Ráduly Misi is. 1967-ben a Bor Bárban ismerte meg Vili az én legjobb gyerekkori barátomat, Braun Editkét. Halálos szerelem lett belőle, majd össze is házasodtak. (1968)
A zenekar Svédországban kapott szerződést, kimentünk, de Vili lánya születésekor hazajött és a zenekar így, ebben a formában megszűnt.
Vili a jazzben ragyogó partnerre talált Szabados György személyében, pénzt meg Turán Lászlóval keresett. Vili szeretett volna a családjának jó megélhetést biztosítani, ezért, noha Szabadossal nagy sikereik voltak, sok más munkát is el kellett vállaljon.
Az ezt követő időszakban sokáig nem játszottunk együtt, de a Rákfogóban már ismét. Viliék 71-ben Amerikában annyit kerestek, hogy abból tellett jó hangszerekre, erősítőre, és hazajövetelük után megalakult a Rákfogó. (1972)
Vilivel valahogy egy nyelvet beszéltünk. Szerettünk olvasni, egy zenét hallgattunk, a családi indíttatásunk is összekötött minket. Ezen kívül mindenhova ő hívott.
Az iskolába is, tanítani. Az iskola volt Vili legkedvesebb helye. A növendékei rajongtak érte. A „vallató fotel” a mai napig érinthetetlen. /Ez az a bútordarab, ami Vili termében áll. Egy jobb szeméttelepre nem engednék bevinni, de ez volt az a hely, ahová leültette tanítványait és megkérdezte: mi baj van? Aztán a dobon felül minden másra is megtanította őket. Megesett, hogy dobolásra sor sem került. Vilit a tanítványai néha közelebb érezték magukhoz, mint saját szüleiket, mert intenzíven gondjukat viselte. Ezt a témát majd érinti Bordás József, aki tanítványaként írja le a „Mákost”. Családi beceneve, de ősz haja miatt is így hívták Vilit/.
Vilinek a 80-as években fantasztikus bandája volt: a Szacski Robi (nem tévesztendő össze Szakcsival!), Csiszár Peti, Snétberger Feri, Torma Rudi és ő. Mégsem csinált lemezeket, erre csak 2002-ben, a Jávori Sound Machine idejében került sor. Igaz, abban a kvintettben nem volt komponista, így azt játszották, amit a zenészek ismertek. Vili a szabad zenét játszotta legjobban, úgy, mint ő, ma sem játszik ilyet senki. Nagy dobolni tudásához komoly intellektus járult, és a dinamikai érzékenység is része volt rendkívüli teljesítményének. Ez azonban nem kötődött saját kompozíciókhoz, mint már mondtam.
Minden zenésznek észre kell vennie, hogyha a zenéjének nincs köze ahhoz a közeghez amiben játszik, akkor váltania kell. És akkor fel kell vállalni, hogy most játszom valamit, ami vagy tetszik a publikumnak, vagy nem, de az én vagyok. Szabadost is azért fogadták el, mert a magyar népzenével kapcsolódott a környezetéhez. Vele élte meg Vili a számomra legkiemelkedőbb korszakát. Ott szabad zenét játszhatott fantasztikusan, és a free-ben nemzetközi sikert aratott.
Tanári titka pedig az volt, hogy olyan volt, mint egy edző. A tanítványnak minden gondjáról-bajáról tudott, mindenben segítette őket. Imádták.”
Forrás: babos Gyula szóbeli közlése
80-as évek eleje Jávori Kvartett: Snétberger Ferenc, Torma Rudolf, Csiszár Péter. Szvinget és latin zenét játszottak.
Álljon itt Snétberger Ferenc pár mondata. Ám mielőtt idézném, eszembe jut egy fiatal gitáros a szentendrei Főtéren található (volt) Béke étteremből, akit Kószás Laci kollégánk (a Hacki együttes 1985-ben elhunyt basszusgitáros-hegedűs-vokalistája) fedezett fel magának, és hívott meg alattunk levő otthonába záróra után. Nem mindig fogadta kitörő lelkesedéssel Laci felesége a késői vendéget, de hamar megenyhült, amikor előkerült a gitár. Varázslatos képességű művész, mindenkit levett a lábáról virtuóz játékával, lélekből feltörő, zenébe öntött, őszinte vallomásaival. Snétberger Ferencet sodorta a sors utunkba. Amikor kis idővel később Jávori Vili beajánlotta a Hacki-együttesbe, már tárt karokkal vártuk. Nem sokáig játszott velünk, Németországba nősült, és hamarosan a világ jazz-koncerttermeinek ünnepelt szólistája lett. Büszke vagyok, hogy játszhattam vele.
Tehát Snétberger Jávoriról:
“A kapcsolatom kezdete Jávori Vilivel a 80-as évekre nyúlik vissza. Egészen pontosan talán 1982-re.
A jazz konzervatórium elvégzése után találkoztam vele először személyesen. Én ismertem természetesen koncertekről, felvételekről és nagyon tetszett a dobolása.
Föltűnt nekem, mert modernebben dobolt, mint a többi dobos annak idején. Nagyon örültem mikor kérdezte, hogy lenne-e kedvem a zenekarában játszani, mert szeretne egy új csapatot alakítani.
Ez volt nekem az első komoly zenekar, ahol sok új dologgal kísérleteztünk. Vilit mindig érdekelték az új dolgok, sokat próbáltunk, dolgoztunk, nagyon jó ötletei voltak. Én nagyon jól éreztem magam ebben az időben vele, ami egyébként nem csak a zene miatt volt. Emberi problémákról is sokat beszélgettünk és ahol tudott, ott segített. Jó barátok voltunk. Sok koncertünk volt, jártuk az országot és külföldi fesztiválokon vettünk részt. Nekem ez akkor nagy dolog volt. Óriási humora volt. Kár, hogy már nincs köztünk.”
Forrás: Snétberger Ferenc írásbeli közlése
1990 Shabu-shabu együttes: Berki Tamás-ének, Fogarasi János, László Attila, Lattmann Béla. Itt álljunk meg egy pillanatra. A név.
Ugyanebben az esztendőben jártunk a Hacki együttessel Japánban. Nem akármilyen összeállításban: Hacki Tamás mellett Kovács Lóránt fuvolázott (ő a Zeneakadémia fafúvós tanszakának volt a vezetője, de a tokyoi Musashino Egyetemen is éveket tanított, helyismerete nagy segítségünkre szolgált. Szakcsival ketten ültünk egy-egy zongoránál, balkezünknél szintetizátor, amin felváltva játszottuk a basszust. Dob: Jávori Vilmos.
Élvezetes turné, tizenhat felejthetetlen koncert, precíz, mindenre odafigyelő szervezés és Frankl Péter konferálása. (Azé a Frankl Péteré, aki magyar létére meghódította Japánt, 8-10 nyelven beszél, zseniális matematikus, de ami igazán fontos a számára: pazar zsonglőr.)
A turné végén tradicionális vendéglátás meghívóinktól, igazi hamisítatlan japán étteremben. Valamennyiünkre jut egy-egy gésa, el vagyunk kényeztetve felsőfokon. Az egyik hagyományos étel a shabu-shabu. Erre a célra tenyésztett sovány marhahús vékonyra szelt nyers darabját csak addig tarthatjuk a fűszeres zubogó forró vízbe, amig kimondjuk a varázsszót: shabu-shabu. Hogy jól megpárolódjon a hús, ember még olyan lassan nem mondta “shabu-shabu”, mint mi. Ki gondolta volna, hogy a shabu-shabuból hamarosan zenekar lesz?
Mit mond erről Berki Tamás:
“Vilit először a Tomsits-kvartettben hallottam. Évekkel később az Interbrass együttesbe, ahol – mert én voltam a legidősebb – zenekarvezetőként énekeltem hívtuk meg Vilit helyettesíteni a dobosunkat, aki katona volt. (A hetvenes évek második fele. Dés, Másik János, Román Péter,Pogonatos Nikos.) Nagyon jó hangulatú bulik voltak. Hol ez szállt be, hol az. Egyszer odajött egy srác.
- A nagybátyám Amerikában él, most hazalátogatott. Beszállhat hozzátok?
- Milyen hangszeres?
- Gitáros.
- Ügyes?
- Elég ügyes.
Jövő héten lejött Szabó Gábor. Tényleg elég ügyes volt.
Aztán mindenki ment erre-arra, a zenekarnak vége lett.
Vilivel tehát az Interbrass-ban kötöttünk barátságot. Amikor vége lett a bandának nagyon rosszul éreztem magam, mert ez volt a fő zenekarom. Hívott a Benkó Sanyi, énekeltem Gonda együttesével is, de a támasz kiment a lábam alól. Ekkor jött kapóra Vili, aki megkérdezte, nincs-e kedvem énekelni a triójukkal, a Csík-Fogarasi-Jávori trióval.
Az volt számomra a mennyország. Három ilyen király!
Ez így cirka két évig működött.
A Shabu-Shabu előtt 1981-ben még játszottunk együtt, akkor Vili Szacski, Torma, Snétberger és Csiszár társaságában működött. Szövetséget kötöttünk: ő hív engem az ő fellépéseikre, én pedig őt keverem be az én bulijaimba.
/A beszélgetés itt – valamiért – elkanyarodott. Sokféle témát érintettünk, például hogy ki kit figyelt az „átkosban”, melyik zenészről derült ki évtizedekkel később, hogy jobb lett volna a jelenlétében semleges dolgokról csevegni; aztán a megélhetési kényszer, ami minden jazz-zenészt arra kényszerít, hogy ezer bandában muzsikáljon; végül visszakanyarodtunk Vilihez, a humorához, a józanságához. /
A nyolcvanas években döntően a Benkó Dixielanddel énekeltem. Nagyon boldog voltam, amikor Vili hívott, ez már a Shabu-Shabu. Nagynevű zenészek, kiváló muzsikusok, öröm volt a velük való lét. 95-96 táján egy rajongóm nagylelkűségének köszönhetően kiadhattunk egy lemezt is.”
Forrás: Berki Tamás szóbeli közlése
A Vili által alapított együttesek sorából nem hiányozhat a 2003-as születésű Jávori Sound Machine. Ennek tagjai részint a kőbányai iskola növendékeiből kerültek ki: Nagy László – gitár/ének, Takács Nikolasz – ének. Rajtuk kívül Sárik Péter – zongora, Horváth “Plútó” József – basszus, és Vili fia, Jávori Dávid – hegedű.
Érdemes idézni Sárik Péter gondolatait:
“Vilivel 2002-ben kezdtünk el együtt játszani, először Berki Tamással közösen, majd megalakult a Jávori Sound Machine, mellyel 2003-ban egy magyar népdalfeldolgozásokat tartalmazó lemezt is felvettünk. Annak ellenére, hogy sajnálatos korai halála miatt csak pár évet zenéltünk együtt, mély nyomot hagyott bennem, nagyon nagy hatással volt rám. Szerettem, hogy mindig olyan szenvedéllyel dobolt, mintha húsz éves lett volna, szerettem az emberségét, hogy mindig támogatta a gyengéket, a rászorulókat, szerettem a fantasztikus humorát, egyéniségét, nyitottságát. Nagyszerű pedagógus volt, az óráin a doboláson keresztül az Életet tanította diákjainak. Miután elment, hiánya tapintható volt az iskolában, és mindazok életében akikkel kapcsolatban állt. Ekkor tapasztaltam meg, hogy igen is vannak pótolhatatlan emberek. Büszke vagyok, hogy együtt zenélhettem vele és, hogy talán egy kicsit a barátja is voltam. Igyekszem továbbadni valamit abból a sok jóból, amit tőle tanultam.”
Forrás: Sárik Péter írásbeli közlése
/Sárik Péterre Vili hívta fel a figyelmemet. Először Neszmélyben csodálhattam meg játékát. Érzékeny muzsikus, akinek pályája meredeken ível. Zongorázásában mindig ott hallom Vili emberségét, és örökös törekvését a szabad, sablonoktól mentes mondanivalóra. Ő is egyik letéteményese Vili zenei örökségének/.
Szivárvány havasán című lemezük népzenei ihletésű. Világhírű vendég a közreműködők sorában Tony Lakatos. A cd dalait a Rádió C rogyásig forgatja, nagyon népszerű.
Még említeni kell a Kovács Gyulával és Kőszegi Imrével együtt alkotott dobtriót, de jelentős volt az az együttes is, amit a Moulin Rouge 2000-es megnyitására Jávori Vili és Halász János szervezett. 8-10 tagú zenekar, és három tagú vokál, köztük a felesége.
Most nézzünk néhányat Jávori Vilmos nevezetesebb fellépései, díjai közül:
Már 1966-ban fellépett a Stockholmi Jazz Fesztiválon Pege Aladár triójával. Ezt a varsói Jazz Jamboree követte.
1968 Montreux: a Tomsits Kvartett tagjaként újságírói különdíjat kap.
1972-ben San Sebastianban-ban Szabados Györggyel a free kategóriában első díjat, majd a Mr. Szextett dobosaként különdíjat kap (Szakcsi Lakatos Béla, Vukán György, Berkes Balázs, Tomsits Rudolf, Ráduly Mihály).
1980-ban a Pege trióval eljutott az indiai Jazz Yatra fesztiválra.
(Erről az útjáról megrázó élményekkel tért vissza. Káprázatos gazdagság az egyik oldalon, leírhatatlan nyomor a másikon. Vilit, aki sokáig élt nyomasztó szegénységben megdöbbentette az utcán élő emberek élete, akiknek sorsa akkor nekünk, magyaroknak szinte elképzelhetetlen volt. Ma már nem idegen a minden “vagyonát” magán és szatyrában hurcoló hajléktalan. Sajnos.)
Talán szerénység nélkül írhatom a fellépések sorába a Hacki-együttessel zajlott kiemelkedő eseményeket, a japán-turnét, svájci koncertjeinket és németországi előadásainkat, amelyek közül különösen emlékezetesek Regensburgban, a régi országház gyönyörű termében tartott ünnepi megjelenéseink.
Jávori Vilmos 1987-ben a Magyar Jazz Quartettel eMeRTon díjat, 2001-ben pedagógiai munkája elismeréseként Weiner Leó-díjat kapott. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át. 2007-ben a Magyar Jazz Szövetség neki ítélte a Szabó Gábor-díjat. (erről már a kórházban értesült)
Amerika
Hacki Tamás együttese New Yorkban még Vili elődjével, Várnai Tiborral lépett fel, Vili ezt megelőzően járt Amerikában.
1971-ben fél évet tölthetett az Egyesült Államokban. Dolgozott Jan Hammerrel, az akkor már régen kint élő Zoller Attilával, Bacsik Elekkel és persze ott volt mellette-vele Szakcsi. Vilinek módja volt tanulni Elvin Jonestól is.
Sok disszidens magyar zenésszel találkozott New Yorkban az Emkében, ahol játszott.
Vili így beszél erről az időszakról abban az interjúban, amit Halper László készített vele:
“Borzasztóan nagy dolog volt ez nekünk. Kint lenni olyan volt, mint egy gyereknek, aki életében először bekerül egy édességboltba, és bármit ehet. Mi abban a tudatban nőttünk fel itthon abban az időben, hogy Amerika az egyetlen és utolérhetetlen ebben a műfajban. Ez, azt hiszem, most is így van. A dzsessz az a zene, amit ott művelnek a legmagasabb fokon. Megérkeztünk New Yorkba és ájuldoztunk szinte mindentől. Amikor sétáltunk, már maga a látvány fantasztikus volt. Hétfőnként volt szabadnapunk, akkor aztán bevetettük magunkat az összes dzsesszklubba. Rögtön egy csomó barátunk volt. Akkor már kint élt Jinda György, azaz „Sam”, ahogy itthon ismerik, és vele is sokat találkoztunk. Bill Evanst rendszeresen elmentünk meghallgatni. Szerintem ő volt a világ egyik legnagyobb zongoristája. Fantasztikus zenei életbe csöppentünk bele, ami nekünk hihetetlen volt. Ez a hat hónap olyan volt, mint egy csoda.”
Forrás: Halper László interjúja
Álljon itt Szakcsi tömör mondandója:
“Egy étteremben dolgoztunk, az ottani Emkében. Egy héten egy szabadnapunk volt. Azért csináltuk végig ezt a félévet, mert azokon a napokon Zoller Attila vitt minket a jazz klubokba, ahol világsztárokat hallhattunk. Amikor hazajöttünk, ezeknek a hatására csináltuk meg a Rákfogót.”
Forrás: Szakcsi Lakatos Béla szóbeli közlése
Vili tobzódott a munkában, tobzódott az élményekben, tobzódott a szerelemben.
Első házassága igazi fiatalkori szerelem, gyors házasság Braun Edittel, a „nadrág-király” Braun lányával. Sürgős a házasságkötés, mert az ifjú ara már édes terhet hordoz, Andreát, első gyermeküket. 1972-ben megszületik Gyuri is, Vili szemefénye. Mindkét gyermek gyönyörű. A szülők boldogságát Gyuri betegsége árnyékolja be: fulladozik. Gyakran rohannak vele a legváratlanabb pillanatokban kórházba, igazi nyugalom sosincs, Gyuri csak tizenéves korára növi ki a kórt.
Viliért nem szűnnek meg rajongani a nők, a 60-70-es évek szexuális szabadsága Vilit sem hagyta érintetlenül, a házasság törvényszerűen megromlik. A tízéves együttélés végére mindenki felőrlődik, minden tönkremegy. Kiderül, milyen nehéz zenészfeleségnek lenni és zenészként jó férjnek és családapának.
Később az asszony szüleivel és gyerekeivel Amerikába disszidál. Vili gyakorlatilag elszakad lányától, fiától. Rátör az egyedüllét, amit nem képes elviselni. A válás kimondása után három hónappal már újra házas, de erről később.
A következőkben Vilié a szó, ismét Halper László vele készített interjújából való az idézet, ahol röviden a klasszikusról jazzre váltásról, majd a hetvenes évekbeli szerteágazó tevékenységéről mesél:
“Először klasszikus zenét tanultam. Később a konziba jártam, de nem vagyok az az alkat, aki bírta a gyűrődést. Elkezdtem dzsesszelgetni, amit mindig is imádtam. Ez egy gyógyíthatatlan betegség, aminek a világon semmi értelme, mert éhen kell halnia annak, aki nagyon ragaszkodik hozzá, hogy dzsesszt játsszon éjjel-nappal. Makacs, önfejű voltam, mindig a saját utamat jártam. Ez bizonyos fokig nagyon rossz, bizonyos fokig nagyon jó. Így tudtam azt elérni, hogy kitartottam a szakma mellett, és mindent megpróbáltam nagyon jól megcsinálni.
-Mi mindent?
Imádtam dobolni, játszottam operettekben, a televízióban az összes szilveszteri műsorban, kabaréműsorokban. Az akkori filmzenékben is mind én doboltam, dolgoztam Turán Lászlóval, aki zseniális zongorista volt. Szakcsival is nagyon sokat muzsikáltunk úgy, hogy az öreg vitt minket. Mi még gyerekek voltunk, nagyon szeretett minket, és nagyon sok pénzt kerestünk vele. Rendkívül jó volt vele dolgozni, sokat lehetett tőle tanulni. Én játszottam Szabó István Oscar-díjas filmjén (Mephisto) át – amit a Pege Quartett-tel csináltunk – Vukán összes filmzenéjében. Akkor virágzott a magyar filmgyártás, a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig. Nagyon sok stúdiómunkát is csináltam, a rádióban szinte mindennap bent voltam. Borzasztó sokat dolgoztam, persze imádtam, és elhittem, hogy itt egyszer jobb lesz. “ Forrás: Halper László interjúja
Jazz a hetvenes években
Tárgyaljuk egy kicsit a hetvenes évek “jazz-helyzetét”!
A korábbi évektől eltérően, amikor a jazzt az állam a politikai túloldalhoz sorolta, ekkorra már néhány ember fanatikus fáradozásának köszönhetően szinte elfogadottá vált. Kik voltak ők?
Mindenek előtt két nevet kell említenem: Gonda Jánost és Pernye Andrást. Az ő kűzdelmük előtt a jazz csak egész kis klubokban jelenhetett meg; a műfaj felvételeit kizárólag külföldről lehetett kézen-közön megszerezni. Esténként a rádiókészülék rövidhullámú sávján megpróbáltuk fogni a Voice of America Jazz Hour című adását, a fantasztikus Willis Conoverrel. (Tudta, hogy sok olyan hallgatója van világszerte, akinek nem az angol az anyanyelve, ezért lassan, szépen artikulálva beszélt).
Csak önképzési lehetőség volt, nemhogy egyetemi oktatás nem létezett, de középfokú sem. A jazz-tanítást néhány magániskolának nézték el. A rajongók közül majdhogynem mindenki mindenkit ismert; élveztük egymás társaságát, mert közös volt szerelmünk, a jazz. Ebbe a helyzetbe hozott gyökeres változást Gonda János és Pernye András ténykedése, akiknek sikerült megértetniük a politika kultúrával foglalkozó korifeusaival, hogy a műfaj honnan ered, miről szól, a fennálló társadalmi-politikai rendszernek nem ellensége.
Lassan polgárjogot nyert a jazz. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában 1965-ben megnyílt a jazz-tanszék.
(Fura hangok szűrődtek ki a “szent” falak zenetermeiből. Bach és Mozart mellé belopakodott Gershwin. A klarinét mellé a saxofon. A hangról hangra leírt szólamok mellé az improvizáció. És a tanárok! Gonda János tanított zongorát, Pernye András zeneelméletet, Vukán György éneket, Bágya András hangszerelést. Mostanáig tanára a tanszaknak Friedrich Károly. Micsoda névsor!)
Vili eközben csoda-zenekarral tündökölt: Csík Gusztáv, Fogarasi János és ő.
Sose fogom elfelejti (talán a szám máig nyitva van…) tőlük hallottam először itthon a Cameleon-t, Herbie Hancock kompozícióját. Ebben - sok más mellett - fantasztikus ritmikai újdonság volt: nem a szokásos kettő-négyre szólt a pergődob, hanem az első ütés egy hajszállal korábban, egy tizenhatoddal a második negyed előtt. Bravúr-számba ment az előadás, egy basso-ostinato mellett ez a ritmika, és egy őrületes dallam. A három muzsikus önállóan is csodálni való, de így együtt világszám voltak.
Zene ide, zene oda, a koncertek után haza kellett menni. Vili ott állt az üres lakásban. Egyedül. Na, ez az, ami nem ment neki. Újra megnősült. /Ugrattuk. “Ugye tudod Vilike, hogy aki alighogy elvált a feleségétől, és újat vesz a nyakába, az azt sem érdemli, hogy az előzőtől megszabaduljon? Apukám – felelte – hazamentem a koncert után. Kimentem a konyhába, az asztalon ott volt a kenyér, a kés , a vaj. Csak néztem, néztem, de semmi összefüggést nem bírtam felfedezni. Hát mit tehettem, megnősültem újra.”/
Második házassága jóval hosszabb, de az igazi boldogság kevés benne. Korán kiderül, hogy nem elég szoros a kapocs a két ember között, de 1982-ben megszületik Dávid, és Vili elhatározza, ezt a gyermeket nem hagyja el. Vili gyakran gondol a válásra, de Dávid miatt kitart.
17 év után válnak el, de míg az első feleséggel sikerül visszaállítani a barátságot, a másodikkal ez sajnos sohasem sikerül, és ez rányomja bélyegét a gyerekkel való viszonyra is.
Apu Mit mond erről Dávid?
“Apuról kell írnom. Ha élne, most biztos azt mondaná, hogy a jó isten a legnagyobb erő, ami létezik és nincs nála nagyobb. Sajnos ezt igazán mélyen szívből kevesen gondolják így. Sokat beszélgettem vele a tudományról. Ő volt az első olyan ember, aki már kicsinek beavatott olyan témákba, mint atomenergia, hideg fúzió és napenergia; hogy hogyan működik egy autó, stb. Karácsonyra 6 éves koromtól mindig legot kaptam. 12 voltam, mikor az Icával (akiről apu azt mondta:” mindenkit túl fog élni akit ismersz fiacskám, mert vasból van”. Sajnos tavaly márciusban, a kezemben halt meg) kimentünk a játék expóra és benevezett a lego versenyre, amit megnyertem. Egy hónapra rá küldték a díjat meg a repülőjegyet Dániába.
A legérdekesebb, amiről apu beszélt nekem a következő.
Körülbelül 8 éves voltam, ültünk a tv előtt, valamilyen tudományos műsort néztünk a Pozsonyin (a Pozsonyi úton laktunk), egy kis Ballantinest nyalogatott, és azt mondta: „tudod-e kis majom , hogy van olyan autó, ami vízzel megy és nem benzint kell bele tankolni?” Persze, fogalmam sem volt róla. Szóval úgy figyeltem rá 2 órán át, mintha most minden kérdésemre az élettel kapcsolatban választ kapnék. Utána bezavart a szobámba aludni. Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy hogyan is lehet az, amit mondott. Meg, hogy az amerikai mérnököt, aki kitalálta, azt miért ölték meg és vajon kik? Egy hangot sem aludtam, így mentem másnap iskolába.
A helyes utat mindig elmondta, még ha ő nem is mindig járt rajta, de ma már tudom jól, hogy az nem olyan egyszerű, mint ahogy azt először gondoltam. Nem mindig lehet rajta járni.
Körülbelül 14 éves voltam mikor elköltözött, addig együtt éltünk hárman a Pozsonyi úti lakásban. Azt hiszem, az egyik legszebb időszak életemben ez volt.
6 éves voltam, amikor abba akartam hagyni a zongorát, mert kellett volna gyakorolnom, amit nem szerettem. Akkor egyszer vagy kétszer kaptam, de annyira erőszakos lehettem, hogy azt mondta apám, mit akarsz tanulni? Dob lett volna az, amit talán úgy szerettem volna, de azt nem engedte, azt mondta egy rendes hangszert tanulj meg (mióta kint dolgozom hangszerelek, írok, stb. Rájöttem a pop zenének a lényegére. Ebben a sorrendben: az alja, a közepe, és ha van idő meg pénz és dzsanesz a teteje).
Szóval a dob egy nagyon nehéz hangszer és nagyon jó, ja és a kellő ember kezében hangszer is. Apu azt mondta: olyan hangszer kell, amit könnyen tudsz magaddal vinni, vagy már ott van és azt, hogy a dob az a hangszer, amelyen sem nevetni, sem sírni nem lehet. Nagy igazság, az biztos. Szóval anyu miatt is, meg az Elemér bácsi miatt is (Balogh Elemér), és mert apu kedvence is a hegedű volt, szóval így kezdtem hegedülni tanulni. Azt gondoltam ezzel nem kell annyit gyakorolni, mert hát sokkal kisebb, mint egy zongora és annyi hang sem lehet rajta, de nem így lett. Nagyon sok hangnak kellett volna rajta lenni és sokkal többet kellett vele gyakorolni, de ezt akkor még nem tudtam.
Kamillával (anyámmal) elmentünk a Zeneakadémiára Nemes László professzorhoz, ahova Csík Guszti küldött, hogy hallgasson meg engem. Délelőtt kaptam egy feles hegedűt, délután mentünk a Nemeshez és addigra a „Szeretnék szántani” című nagysikerű népdalt megtanultam ezen a hegedűn. Akkor még azt gondoltam, hogy ezt én írtam. A Nemest kiosztottam és ő azt mondta, hogy a Hollán Ernő utcai zeneiskolába fel vagyok véve. Kamilla meg akart verni, de Szakcsi Kati nem engedte. Én mindkettőt kinevettem és elszaladtam. Apuval elmentünk a felvételire, mert a Kamilla nem telefonált be, hogy fel vagyok véve. Ott kellett volna zongorázni, de csak olyan darabokat mondtak, amit már tudtam, így hát megmondtam, hogy azokat nem ,de a „Hej mambót” eléneklem és táncolok is hozzá. Apu nem örült, de a végére meg is tapsoltak, akkorra már tetszett neki és a végén azt is mondta, hogy adtál nekik, a többi majom meg elkent szájjal zongorázott rosszul.
Az elején, mikor otthon volt, gyakorolt velem, skáláztatott, meg ritmust olvastatott sokat, de a legtöbb, amit kis koromtól adott nekem, azok a zenék voltak. 10-12 éves lehettem, mikor kaptam egy Quincy Jones lemezt, aztán lassan mindent, ami számított. Perlman, Donizetti, Bach, Schiff, Cziffra, GRP, Deutsche Gramofon, Decca, Mozart, Puccini. Olyan lemezeket hozott, amiket az ég adta világon senki nem hallgatott rajtam kivül az iskolában. Igazi zenét hallgattam gyerekkoromtól fogva. Ami meghatározta mindenem az életben.
A gondolkodásmód, a figyelem, a tárgyilagosság, a technikai érdeklődés, a zenei érdeklődes, a jó és a rossz közötti különbségtétel, ezekre nagyrészben ő tanított meg. Az érzelmeket meg a Kamilla. Nagyon sokat köszönhetek apámnak annak ellenére, hogy sajnos kevés időt töltöttem vele és mindig szerettem és fogom is. Amikor lesz családom, el fogom mesélni a gyerekeimnek az életet a Viola utcától a Montreux-i jazz fesztiválig és azt is, hogy nagyon sok gyereknek segített meglelni az életet és útját, kenyerét a világban.
A lemez, amit az ő emlékére írtam tisztelgés előtte. Sokan szerepelnek rajta. Persze te is. Sok olyan ember, aki igazán szerette. Pont azt fogja tükrözni, amit te kérdeztél tőlem. Aki végig hallgatja majd mindent érteni fog, hogy mit is kaptam Tőle. Nagyon jó embernek tartottam mindig zenészként és emberként is, aki nem volt ide való és sajnálom, hogy itt maradt, de ezt ő is így gondolta. Kevés olyan jó zenész van ebben az országban, aki jó ember is. Sajnos egy kézen meg lehet számolni, és amit te is egyszer kérdeztél Tőle, hogy miért kell ennyiszer házasodni, hát igen, ez volt az ő nagy keresztje. A magánytól félt szerintem a legjobban és mindig azt mondta nekem: először magadat győzd le, mert az a legnehezebb. Aztán bárkit le tudsz győzni, majom. Szerintem ő sohasem tudta legyőzni önmagát.
Ezt fogom spanyolul mondani a lemez elején egy orgona szóló fölött (magyarul meg a Bodrogi fogja):
Jávori Dávid vagyok. Ezt a lemezt Édesapám és Testvérem emlékére írtam, hogy megismerjétek azt, amiben felnőttem; azt a világot, amit Ő példaként mutatott, ahol a Szeretet, Család, és Isten az összetartó Erő. Az életben és a zenében egyaránt.
Igaz és őszinte ember volt, aki csak a zenének és a családjának élt. Gyógyított és
segített másoknak általa. Sok őszinte embernek hiányzik a humora, zenéje, szíve. Emlékezzetek rá jó emlékkel, s aki nem ismerte, hallgassa meg ezt a lemezt, s ezáltal közelebb kerül hozzá és ahhoz az erőhöz, ami benne volt.
Hiteteket, családotokat s igaz barátaitokat soha ne adjátok fel és őrizzétek meg a világot, melyben éltek önmagatok és Isten előtt.
Nem minden így volt, de a lényeget mindig így gondolta és én is így gondolom. “ Forrás: Jávori Dávid írásbeli közlése
Az iskola
Vili eközben is szakadatlanul dolgozik. A Jávori Kvartetten, a Shabu-Shabun és a Jávori Sound Machinen kívül állandó tagja a Hacki Tamás vezette ex-Antiquis együttesnek. Kísér színészeket, énekeseket, táncműsort, és egyre többet tanít.Ez az a terület, ahol képességeit leginkább használni tudja, ahol nem csak szakmai, de emberi adottságai is a legjobb eredmény elérését teszik lehetővé. Magántanítványok sora mellett jelentős szerepet vállal a Zene- és Táncművészek Szakszervezetének Zeneiskolájában. A Szófia-utcai épület mellett a 90-es években felmerül a lehetősége egy új helyszínnek, a kőbányai Cserkesz utcában évek óta üresen áll egy lerobbant ház. A kerület önkormányzata a hasznosítás módozatait fontolgatja, amikor Póka Egon felveti a zeneiskola ötletét.
“Véletlen az iskolaalapítás. A rendszerváltás után képviselő voltam. Üresen állt a kőbányai Cserkesz utcában egy épület. Az oktatási bizottság tagja voltam, hasznosítási szándékáról első kézből értesültem. Szóltam Gyimesi Lászlónak, a Zene- és Táncművészek Szakszervezete elnökének. Vilivel együtt belelkesedtek. 1994-ben megkaptuk és rendbehoztuk az épületet. Vili szerzett hangszereket, tanárokat, és 96-ban elindult a tanítás.
Én lettem az igazgató, Vili a helyettes, de soha nem volt hierarchikus villongás. Az iskolairányítás sokrétű feladat. Megosztottuk, reggeltől estig dolgoztunk a sulin. Mostanra elismert intézmény lettünk, a hallgatóink innen az Akadémia jazz-tanszakára mennek tovább.
Vili távoztával jelentős légüres tér keletkezett. De egy nagy család vagyunk továbbra is, segítünk egymásnak.”
Forrás: Póka Egon szóbeli közlése
Van Vili tanítványai közt egy, aki mindenki másnál jobban őrzi, ápolja mestere emlékét, Bordás József. Nem csupán tanárának tekintette Vilit, de szinte apjának. Tanítási módszerét folytatja, erre építi iskoláját. Vilivel való kapcsolatáról így ír:
“Apám zenészcsaládból való, ő tánczenész dobos, nagyapám azonban még prímás volt, és a többi felmenőim is mind zenészek. Zenészként állandóan figyelte a rádió és a tévé zenei műsorait, és jobbnál jobb, igényes zenéket hallgatott (jazz közeli és fekete zenéket például), és én is néztem, illetve hallgattam ezeket vele. Az akkori tévéműsorokban Jávori Vili bácsi sokat szerepelt, és számomra ő már akkor valamiféle viszonyítási alap, példakép lett. Később, mikor már szakács voltam, a Vili bácsival fémjelzett Shabu-Shabu műsort, amit abban az időben nagy sikerrel játszottak már kívülről tudtam. Felköltöztem Pestre 18 évesen, magam mögött hagyva a múltamat és egy új, de már zenész életet kezdve.
Először a Postásban tanultam Berdisz Tamásnál. Utána Zana Zoli szólt nekem, hogy menjek el az OSZK-ba tanulni, hisz ott tanít az az ember, akit kisgyermek korom óta figyelek és próbálok megtalálni. Így Jávori Vilmos lett a tanárom. Innen, nagy küzdés árán bekerültem az akkoriban induló Kőbányai Zenei Stúdióba, és ott végeztem el a három plusz egy évet Vili bácsinál.
Ez a négy év mára negyvennek tűnik, hisz annyi mindent éltem meg vele, és olyan sokat adott nekem. Emlékszem, nem akartak felvenni az iskolába. Kétszer felvételiztem és semmi. Az OSZK- ba jártam hozzá és azt mondta: „ Józsika (ő csak így hívott, mint azóta a szakmában mindenki), ne foglalkozz semmivel, gyakorolni kell és hallgass sok zenét!” Így is tettem. Egyszer felhívtak a titkárságról, hogy indul egy nulladik év és adjam be a jelentkezésemet. Emlékszem, hárman voltunk dobosok, és a következő évi felvételin csak engem vettek fel a nulladikból. Se előtte, se utána nem indult nulladik év .
Minden napom egy ünnep volt, mert tudtam a földszint öt mindig nyitva áll.
A dobterem meghatározó és életre szóló atmoszférát sugallt mindazoknak, akik betették oda a lábukat. Rosszul megvilágított, sötét szoba volt, amelyet átjárt a szivar gomolygó füstje, benne egy dobfelszerelés, mellette ósdi Vermona erősítő, két szék, és egy tanári asztal, rajta kincseket érő kottahalmazzal, egy doboz Csongor szivar, amely elengedhetetlen volt, legalább annyira, mint a nők Vili bácsi életében. Volt a dobterem egyik szegletében egy csúfolkodó öreg, bordó vallatófotel. Beleülve most is megosztanám vele érzéseimet, mint ahogy régen olyan sokan tettük. Szakadt is, régi is volt a fotel, de a miénk volt, és tudtuk, olyan ez nekünk, mint katolikusnak a gyóntatószék. A fotel talán ma is ott porosodik, de már nincs funkciója, csak egy kényelmes ülőalkalmatosság, aminek múltja és lelke van.
Vili bácsi úgy vallotta, hogy minden növendékhez van egy kulcs, és ha azt megtalálja, egyenes útja van a lelkéhez, elméjéhez. Elképzelhetetlen volt úgy megjelenni főtárgy órán, hogy nem, vagy csak részben készültünk fel. Valahogy a lelkem nem engedte volna (nem magam miatt, hanem miatta). Úgy éreztem, ha nem hozom az általa megkövetelt igen magas szintet, akkor csalódást okoztam volna neki .
Ma már tudom, hogy ez is a Jávori-féle módszertan része. Nem egyszer fordult elő, hogy belépve a terembe a szemembe nézett és a hangszer helyett a fotelba invitált. Tudta, hogy valami nincs rendben! Én lelkileg összeomolva, két óra alvással, de hat óra gyakorlással mentem órára. Az akkori aktuális szerelmem hagyott úgy az út szélén, hogy úgy éreztem, soha sem jön több busz, amire felszállhatnék. Ez persze nem így volt! Mákos, (mert így is hívták a barátai az ezüstös haja miatt, amely védjegye volt igen fiatal kora óta), anélkül hogy megkérdezte volna mi a bajom, azt mondta nekem: „Drága gyerekem, Anyád, Apád, és a hangszered, ez a biztos az életedben.” Ma már ezt is tudom, hogy így van, na meg a gyerekeim! Mert ez kimaradt. Lehet, hogy szándékosan, mert nehezen élte meg a gyermekeivel való kapcsolatát. Én beleláttam egy kicsit, hisz előttem élte az életét és kisebbik fia, Dávid, ma is közeli barátom. Ezen az órán nem doboltunk egy hangot sem, de még zenét sem hallgattunk, csak beszélgettünk, úgy, mint apa a fiával. Ezután az óra után, ami nehezebbnek bizonyult, mint bármelyik klasszikus kisdobiskola lejátszása, hazamentem és három napig ki sem szálltam a dob mögül, csak enni, inni és aludni. Na, ez a Jávori-féle módszertan. Az én kulcsomat megtalálta és még sokunk kulcsa lógott a nyakában, a szíve alatt, olyan közel, hogy bármikor kinyithassa és megjavíthassa az elromlott ketyegőt. Ez Vili bácsi, a pedagógus!”
Forrás: Bordás József írásbeli közlése
A pedagógus az oktatáson kívül növendékei fellépési lehetőségére is gondol, amikor Nagy Istvánnal létrehozzák “Dzsesszmély”-t, a neszmélyi jazz-fesztivált. Az évente ismétlődő, több napos eseményen fellép a magyar jazz-világ színe-java, egyre több a külföldi közreműködő. A “Dzsesszmély” – alapítóinak áldozatos, odaadó munkája eredményeként - helyet kap a rangos fesztiválok sorában.
A barát
Mielőtt harmadik, egyben utolsó házasságának története következne, szót kell kapjon Patay Kati. Nem a feleségek egyike, nem a kalandok sorából egy, hanem Vili leghívebb barátja. Gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok. /Ha az írás alatt bármilyen adat, történet pontosítást kívánt, Katihoz bízvást fordulhattam. Elmondása alapján sok mindenre fény derült. Olyasmikre is, amit mástól nem tudhattam volna meg./
Hallgassuk:
„Vili körülbelül 15 éves, amikor megismerem. Bátyámnak, Bélának legjobb barátja. Együtt játszottak, Béla saxofonos, klarinétos. (Vili csak felnőttkorában mesélt nekem arról, hogy milyen helyes kislánynak talált engem).
Emlékszem, egy este az Emkébe készültek meghallgatni valakit, de nem volt pénzük. A bátyám rámnézett, és azt mondta: - Te, ennek mindig van! Így aztán szépen, de tényleg szépen rábeszéltek, hogy neked a papa úgyis ad, nyugodtan odaadhatod nekünk most amid van. Oda is adtam. Nagyon rendesek voltak velem, elvittek jazz-klubokba, moziba, és lassan kialakult bennünk egy olyan barátság, amiben mindig számíthattunk egymásra. Mostanra ez olyan, mintha rokonok lennénk. A legjobbak. /Itt Berki Tomi, Kati társa közbeveti, hogy a gyerekek egymás szüleivel is nagyon jó kapcsolatban voltak, ez csak erősíti a barátságot/
Ugye Vili testvére Amerikában él, itthon én lettem a testvére. Sokat gondolkodtunk azon, hogy mi is köt minket össze ennyire. Ági néni egyszer azt kérdezte: miért szeret a Vili téged szinte jobban, mint a testvérét? /Ezen aztán hosszú elmélkedés indul. Szóba kerül, hogy néhány ember felé, akiket pedig Vili nagyon szeretett – ilyen a testvére, de ilyenek a gyerekei is, kivéve talán Fannit – nem tudta az érzelmeit akadálytalanul kimutatni, és ez zavarta. Amikor az apa és lánya közötti kapcsolatról kérdezem Katit, elmondja, hogy igazán jó viszony nem tudott kialakulni köztük, Vili zenészélete nagyon „sűrű” volt, amikor Andi megszületett. Apa és lánya igen későn fedezik fel, hogy mennyi hasonlóság van bennük, mennyire szükségük lenne a másikra. Akkor, amikor Vili Amerikába megy első unokáját megismerni, kezébe venni, megölelni. „Andival végre „fölfedezik” egymást./
A cigánycsaládokban az apa feladata megtanítani a gyereket zenélni. Vili azonban nem akart hegedűs lenni. Az anyja volt a mindene, dobolni akart. Az Ági néni egy végtelenül nyitott valaki volt, imádni való ember. A Vili teljesen rá üt.
Felém teljes nyíltsággal volt Vili. Problémáinkat nagyon röviden meg tudtuk beszélni. Volt egy nehéz időszak az életünkben, ami véletlenül egybeesett. Ő akkor vált el Kamillától, én megözvegyültem. Vili gondomat viselte. Vitt-hozott mindenhova, Tomit is (Berki) neki köszönhetem. /Berki Tomi is válófélben volt akkor. Ahogy elmondja Vili vitte a bulikra Katit, hogy felejtsen, ő meg már nagyon keresett valakit, akit szerethet, így találtak egymásra./
Olyan viszonyban voltunk egymással, hogy mindig nyitva volt az ajtónk a másik számára.
Amikor Pegét a vállamon siratta el – miközben már ő is nagyon beteg volt – valami olyan leírhatatlan közelségbe kerültünk egymáshoz, ami szülő-gyerek, báty-húg viszonyt is felülír. Mindennél fontosabb lett Vili egészsége a számomra.
/Itt nem álltam meg, és megkérdeztem: hogy nem lett ebből már sokkal korábban szerelem?
- Mert testvérnek tekintettük egymást. Ez szebb volt, mint bármi más. Mi soha nem ártottunk egymásnak. Ez soha nem múlt el. A szerelem el tud múlni, ez nem./
Nem csak őt szerettem, hanem egyre közelebb kerültünk Erikával, harmadik feleségével is. Én fogtam Erika kezét a szülőszobában, és Viliét a halálos ágyán.
Része voltam Vili életének, néha „soknak éreztem magam”. Telefon nélkül is tudtam, mi van vele. Vili betegségénél úgy éreztem, Erát meg kell óvni a gyerek számára, amennyire lehet, tehermentesíteni kell. Ez nem a legjobb kifejezés, de a lényeg. Ő egy fiatal nő. A halál gondolatát hessegeti magától ilyen korban az ember. A pici lánya nevelése jár elsősorban a fejében. Ez természetes. Egyszerűen irreális gondolat a halál. Nekem nem az. Vállaltam Viliért, Erikáért mindent.”
Forrás: Patay Kati szóbeli közlése
Utolsó házasság
Itt megszakítom Kati elbeszélését, hogy helyet adjak Erikának, Gulyás Erikának, Vili utolsó feleségének. Bevallom, az ő oldaláról sosem gondoltam a házasságukra. Mit jelenthet egy huszonvalahány évvel fiatalabb nőnek egy harmadszor nősülő, háromgyerekes, már az ötvenes évei közepén járó, nagyon népszerű, közszeretetnek örvendő művész? Amit kérésemre Erika írt Viliről levett a lábamról. Íme:
„23 éves voltam, Vili 50. Nekem a kapcsolatunk elején nehéz volt elfogadni, hogy azt, amit egy férfiről elképzelek, figyelmesség, megbízhatóság, humor mindenek felett, és csodálatos partner, egy nálam 27 évvel idősebb férfiban találom meg. Együtt muzsikáltunk, és a barátságunk előbb egy közelséggé, majd szerelemmé alakult.
Vilit mindig imádták a nők. Nagyon tudta, mitől vagyunk boldogok, és ellenállhatatlan volt. Lendületes, művelt, és olyan erős energia áradt belőle, hogy az „ember lányának” remegni kezdett a térde, ha vele volt. A legjobb szó, hogy nem lehetett nemet mondani neki.
Az első időszakot, úgy kb-6-7 évet a meseszerű szóval jellemezném. Nem volt nálam boldogabb, ez biztos. Nem is szólt másról az életem, csak róla.
Eleinte a színes élete, és ahogyan azt elmesélte fogott meg, a kis kalandból nem tudtunk szabadulni, majd ránk ereszkedett a szerelem ködje, aztán szépen lassan egy szövetség lett közöttünk, ami mindennél erősebbnek bizonyult. Partnerekké váltunk, zenében, szerelemben, életben.
Megtanultam tőle a legfontosabb mondatot: Egy kapcsolatért mindennap tenni kell! És vigyáztunk rá mind a ketten, ő nagyon elkényeztetett engem, én csak neki éltem.
A színpadon, bárkivel muzsikált olyan dobos volt, akit figyelni, nézni kellett, mert olyan átéléssel és odafigyeléssel dobolt, hogy az Show volt!
Egyszer azt mondta, hogy muzsikálás közben meg is műthetnék, azt sem venné észre!
Vili életében először egy hosszú, boldog időszak következett, amitől megfiatalodott, és a zenében is új ötleteket valósított meg. Az, hogy ez magánéletének egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb és monogám időszaka, nemcsak az én érdemem. Régóta vágyott már rá Vili is, és most bennem a szövetségesére lelt. 2003-ban 58 éves, amikor kislányunk születik, Fanni, az „aranyszamóca”.
Forrás: Jávori Vilmosné, Gulyás Erika írásbeli közlése
Coda
Sajnos ezt az idilli képet, amiben Vili jó házasságban él, imádja pici lányát, előadóművészi és tanári élete is harmonikusan telik, súlyos, végzetes tragédia töri darabokra: Amerikában élő Gyuri fia önkezével vet véget életének. Az apja hivatását választó sikeres dobos depressziójának esik áldozatául. Vízválasztó: Viliben kíméletlen önvád támad, egész életét más megvilágításba helyezi fia halála.
És előjön a múlt. Előjön anyja betegsége, előjön a hajdani szigorú udvari vadász, aki fia tetemére lelvén szörnyet hal az erdőben, előjön minden. És önvád, önvád, önvád. Hogy miért váltam el, hogy miért hagytam el a gyerekeimet, hogy miért hagytam el feleségeket, miért nem vettem észre, és így tovább.
Műtét, reménykedés. És népvándorlás az Üllői úti Belgyógyászati Klinikán.
Ilyet még ez a kórház nem látott, Vili kórtermében egymásnak adták a kilincset az emberek. Mentünk búcsúzni, mentünk csodában reménykedni, hátha ennyien akarjuk, visszafordíthatjuk a sorsot.
Erika és Patay Kati váltják egymást, de Vili nélkülük sem lenne sosem egyedül.
Kati: „Amikor már nem volt semmi remény, Andi, Vili lánya eljött Magyarországra.
Elhozta Amerikából Gyuri két dobverőjét. Átadta nekem, hogy vigyem be Vilihez. Utolsó látogatásomkor, amikor már nem beszélt, megcsókoltam, és kezébe adtam a verőket. Soha többé nem engedte el őket.”
Már nem volt magánál, amikor beesett Nagy Pista, akivel Vili közösen álmodta Neszmélyt. Ő volt az utolsó látogató.
A temetésen én is búcsúztattam. Nem emlékszem pontosan a szavaimra, valami olyasmit mondtam, hogy nehezen tudom elképzelni azt a napot, amelyiken nem fog majd eszünkbe jutni. Amikor Babos Gyuszi kezében megpendül a gitár, amikor Szakcsi ujjai a billentyűhöz érnek, amikor poénjait, mondásait idézzük. Beszélt róla Bodrogi Gyula, szólt a cigányzenekar. Valamennyien elsirattuk.
A gyász Bordás Józsikának írásával teljes:
„Az iskola utolsó napján, amikor átvehettem a bizonyítékot, hogy szakácsból zenésszé lettem, odahívott magához, átölelt és csak ennyit mondott: „MOST MÁR EMBER VAGY FIAM!”
Tanítani kezdtem és beszivárogtam a zenei életbe. Néha bementem hozzá a suliba, néha együtt ebédeltünk, vagy csak telefonon beszéltünk.
Nekem megszületett a kislányom és valahogy kimaradt a havi szintű érintkezés. Egyszer felhívott telefonon, hogy most jött haza Svájcból és látni akar. Én kimentem hozzá, de már tudtam, hisz mindenki beszélte, hogy Vili bácsi beteg. Csengettem és valaki ajtót nyitott. Valaki, aki sovány volt, megviselt és lassan járt. A szemében benne volt az a mérhetetlen tűz és élni, tenni akarás. Beinvitált a szobába, én a fotelbe ültem, úgy, mint az iskolában abba a bizonyos pirosba, és ő a díványra feküdt. Öt órán át beszélgettünk az életében elkövetett hibákról, küzdelmekről, és az én jövőbeli életemről.
Akkora már nem a tanárom volt, hanem a második apám . Ezután az igen nehéz és annál inkább tanulságos nap után már csak a kórházban láttam.
Törökülésben ült csövekkel átszőve és a szeme már nem csillogott. Feleségét elküldte csokit venni, és mi kettesben maradtunk. Megmutattam videokamerán az egy éves lányomat, mert kérte, hozzak felvételt, mert még nem látta. Nagyon tetszett neki, és ismét azt mondta:
„Na, most már tényleg ember vagy!” Majd így folytatta:
„Drága gyerekem! Soha ne válj el a feleségedtől, és próbáld meg néha befogni a pofádat!”
Erre én: „De Vili bácsi....”
Vili: „MOST MONDOM, HOGY FOGD BE A POFÁDAT!!!”
Én erre meg akartam ölelni, de nem fértem hozzá a csövektől, leguggoltam és megcsókoltam a jobb kezét.
Ő pedig hazaküldött. Ekkor láttam utoljára...”
Írta: Wolf Péter http://www.artisjus.hu/wolfpeter/oneletrajz.html